Virágvasárnap

Virágvasárnap

Ha tetszett a cikk osszd meg!

Mozgó ünnep, húsvét előtti vasárnap, a nagyhét első napja.

Leggyakoribb neve a pálmaágak vasárnapja (Küriaké tón baión görögül, latinul pedig Dominica palmarum) és Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékeztet.

„Áldott a Király, aki az Úr nevében jön” (Lk. 19,38)

Jézus azért ment Jeruzsálembe, hogy az ünnepi pászkavacsorát tanítványaival együtt elfogyassza. Ezért két tanítványát előreküldte, hogy kerítsenek számára egy szamárcsikót, akin még ember nem ült, és rajta vonult be Jeruzsálembe. Amerre elhaladt, a nép pálmaágakkal integetett, és éljenzett. A pálma az élet, a reménység, a győzelem jelképe volt az ókorban, és később a vértanúk attribútuma lett.

Az egyházi liturgiában már az első században gyökeret vertek a bevonulást idéző szertartások. Jeruzsálemben, 400-ban a hívek pálmaágakat lengetve mentek az Olajfák hegyéről a városba.

Ahol nem él meg a pálma, ott általában az első tavaszi rügyező faágat szentelik meg – így nálunk a barkát, a fűzfa elsőként kipattanó rügyeit. Már a megszentelendő barkaágat gyűjtése is szertartásosan történt, volt, ahol a harangozó felelt a barka beszerzéséért, és voltak és vannak még olyan vidékek, ahol szombaton a fiatal lányok, fiúk, esetleg gyerekek gyűlnek össze a falu szélén, és együtt szedik a barkát.

A szentelt barkához sok hiedelem, szokás fűződik.

Gyógyításra, egészségvarázslásra egy-egy szemet a család tagjai lenyeltek torokfájás ellen. Sándorfalván (Szeged környékén) a szentelt barkából a disznóól küszöbe alá tettek sertéspestis ellen. Péterfalván viszont a szentelt barka füstjével megfüstölték az ólak belsejét, rontáselhárítás céljából.

Érdekes azonban, hogy vidékenként változik, hogy a szentelt barkát beviszik-e a házba, vagy sem.

Sok helyen a házioltárra helyeznek egy ágat, hogy védje a családot a rontástól. Tettek az eresz alá, a kémény mellé, vagy a kapufélfára is villámcsapás, tűzvész és jégeső ellen.

Egyes helyeken tilos bevinni, mert akkor nyáron sok lesz a légy és a bolha (Jászdózsa).  Gyimesben azt tartják, hogy csak a szentelt barkát szabad bevinni a házba, mert megszenteletlenül a csirkék elhullását okozná. Tápión viszont figyelmeztetnek, hogy „be ne vigyétek a házba a barkát, mert nem lesz fias a tyúk alatt a tojás.” Bukovinában pedig azt tartják, hogy a tojásba fulladna a csirke, és a tyúkok nem kotlanak.

Másik nagyon fontos hagyomány egyes vidékeken, az úgynevezett kiszehajtás, és/vagy a villőzés.

A kiszehajtás vagy kiszejárás főleg Nyitra, Nógrád, Pest és Heves megye területén volt szokásban. A kiszebábú többnyire egy szalmabábú, amit női ruhába öltöztettek. A ruha összeszedése is szertartásos volt, sőt meg is énekelték, hogy ki adott, vagy ki nem adott ruhát a kiszehajtáshoz:

„haj ki, kisze, haj, gyöjj be, sódar, gyöjj!

haj ki, kisze, kiszőke, gyöjj be, sódar, gömbőce!

Az a Szabó Margit ojjan híres asszony,

ruhát kértünk tőle, a kiszére adott.

Az a Piri Margit ojjan híres asszony,

ruhát kértünk tőle, a kiszére nem adott.”

Volt, ahol az előző évben férjhez ment lány menyecske-ruháját adták a szalmabábra. Volt, ahol csak rongyokba öltöztették, és az „arcát” bekormozták. A szövegben megjelenő sódar, gömbőce pedig már a böjt várva várt végét jelezte.

A bábút sokféleképpen nevezték: kici, kiszőke, kicevice, sőt, banya névvel is illették. Ez a bábu jelképezte a telet, a böjtöt, a betegségeket, amit énekelve kivittek a faluból. Figyelték erősen útközben, mert ha véletlenül visszafordult a bábu, azt tartották, hogy visszajön a betegség a faluba. Vagy jégeső veri el a falu termésété. Jóslásra is használták a bábut, azt gondolták, hogy aki először felkapja, az férjhez még abban az évben. Vagy amelyik faluvégről kiviszik a bábut, onnan férjhez mennek majd a lányok. A patak partján a bábut levetkőztették, szétszedték, ebből a lányok egy-egy szalmacsomót kivettek, és úgy dobták a maradékot a patakba. A szétszedett szalmacsomókat is a patakba dobták, és jósoltak a szalmacsomók sodrásából, hogy ki mikor fog férjhez menni. Tompán pedig a vizes szalmacsomókkal megdörgölték az arcukat, hogy egészségesek legyenek, és ne legyen szeplős az arcuk. Egyes helyeken pedig a szalmabábut először elégették, és a maradványokat dobták a patakba.

„Kice, kice villő,

Majd kivisszük kice-vicét, villő,

Majd behozzuk a zöld ágat villő.”

A kiszebábut kivitték a faluból, és a villőzéshez használt zöld ágakat pedig behozták a faluba.

Ennek a faágnak a nagysága különböző volt, általában fűzfaág volt, amit különbözőképpen díszítettek. Kötöttek rá szalagokat, aggattak rá tojásokat. Ez általában egy nagyobb fa, akár másfél méteres is lehetett. Általában énekelve mentek házról házra, a gazdasszony az énekek után letört a villőágról egy gallyat, és azzal a lányokat megcsapkodta, mondván: „Mind-mind menjetek férjhez!” Ezt az ágat eltette, és később a kikelt kislibákat egészségvarázslás céllal átbújtatta alatta.

 

Ha tetszett a cikk osszd meg!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..